Azt hittem, hogy valami pluszérzés jön majd, ha megtörténik a dolog, de nem jött. Ugyanolyan volt a kapcsolatunk, mint azelőtt. Találkozgattunk, elmentünk ide-oda, de igazából nem vártam annyira a találkozásokat, amennyire kellett volna. Ahogy a közgazdászok mondanák, elértem belőle a „telítettségi pontot” igen hamar.

Ő úgy állt a kapcsolatunkhoz, hogy „én vagyok az igazi”. Persze, szinte minden lány így áll a párjához, akivel elveszíti.

[…] Valamennyire alapvető, hogy akinek elvetted a szüzességét, az egész élete során kötődni fog hozzád, ha nem is ugyanolyan intenzitással; de nem fog elfelejteni. Párszor ki is használtam ezt, mikor csak le akartam feküdni az egyik exemmel. […]

Szóval, jól éreztem magam vele, nagyon szép lány volt és kedves. Pár hónap alatt viszont teljesen meguntam, Ő pedig még mindig rózsaszín ködben úszott. Nem akartam szakítani vele és azzal hitegettem magam, hogy ez csak egy mélypont, vagy valami hasonló, ami nem nagyon jött be, de nem szakítottam. Egyre többször nézegettem meg a csajokat az utcán, egyre többször mentem a haverokkal partyzni, de sosem csaltam meg…

Egyszer felhívott, sírva, hogy találkoznunk kell. Kérdeztem, hogy mi a baj, de nem válaszolt, csak sírt. Ez engem is eléggé elszomorított, és akkor éreztem, hogy rossz nekem is, ha neki fáj valami. Fogalmam sincs, hogy milyen érzés ez, de nem volt valami pozitív, az tuti. Mikor találkoztunk elmondta, hogy elköltöznek, vidékre, és másik iskolába is fogják íratni; szóval, nem nagyon jön majd Pestre. Én csak néztem, túl sokat nem tudtam hozzátenni.

Megmondom őszintén, valamennyire örültem, hogy nem kell szakítanom, de szomorú is voltam, hogy elveszítem.