Már egy éve jártunk, sosem gondoltam volna, hogy valaha is ilyen hosszú kapcsolatom lesz, de vele minden tökéletes volt. Legalábbis én úgy gondoltam, hogy az. Mikor találkoztunk éreztem, hogy valami nem perfekt.
Próbáltam kideríteni, hogy mi lehet a probléma, de nem jártam sok sikerrel, vagyis a „semmi”-ből nem tudtam sok mindent kihámozni. Ha nem akarja elmondani, úgy sem fogja, nem idegeskedek rajta. […] Bár meg lehet próbálni a „nekem elmondhatod” vagy a „szerelmem, bennem megbízhatsz, szeretlek, és ha Te is szeretsz, akkor nyugodtan elmondhatod nekem, közösen megoldjuk” dumákat, de inkább hagytam a dolgot […] Féltem is igazából, olyan tipikus „inkább-nem-akarom-tudni” érzésem volt.
Aztán, mintha semmi probléma nem lett volna, a fagyizás után eljöttünk hozzánk, és elég jól éreztük magunkat.
A kedve kis idő elteltével újra nagyon rossz lett. Kicsit tehetetlennek éreztem magam. Akkor kérdeztem tőle, hogy „szakítani akarsz?”. Mire azt válaszolta, hogy „nem, dehogy…csak…”. Ez már rosszul kezdődött, kértem, hogy folytassa, de nem nagyon ment neki. A könnyeivel küszködött perceken át, majd kinyögött annyit, hogy „nem tudom, nagy a korkülönbség, de csak ennyi”. Néztem ki a fejemből: „hát, ezt eddig is tudtuk”. Mást nem is akartam mondani, de valahol tudtam, nem csak ez a baja. Persze, a barátnői folyamatosan adták neki az ívet, hogy milyen gáz fiatalabb pasival járni, lehet, hogy ez is befolyásolta.
Hazakísértem, csöndben mentünk végig egymás mellett. Mikor odaértünk adtam az arcára egy puszit és elköszöntem. Ő csak sírt, én pedig nem értettem semmit.
Úgy éreztem, a nők értelmetlenek, logikátlanok, furcsák, na és nem utolsósorban nagyon titokzatosak, még egy év együttlét után is.
