Egyre többször mentünk el bulizni, ami alapvetően nem lett volna baj, mert én benne vagyok minden frankódologban, de általában nem sültek el valami jól a közös partyk.
Az alapozás mindenesetben tökéletesen sikerült, annyit ittunk, amennyit Sebastian meg Dzsí kitalált, na persze, a lányoknak is volt beleszólása abba, hogy mit, csak a mennyiségbe okosítottunk. Kinőttünk már akkorra a hányós-szédülős meg a nem-tudom-hol-vagyok szituból, aztán ha a csajokkal voltunk, akkor meg főleg észnél kellett lenni.
Szokás szerint bementünk a helyre, tökéletesen jó hangulatban. A probléma ott kezdődött, hogy a barátnőm általában úgy érezte, hogy neki még inni kell. Mi Dzsível nem nagyon ittunk a partyhelyeken, ő egy-két sört, én meg legfeljebb valami longdrinket, de az is megesett, hogy csak egy üdítőt. Meg nem is vagyunk újgazdag pöcsgyerekek, akik az anyjuk pénzéből vereti a faszát, meg piálja szét magát csivaszregállal. Szóval, a csajom mindig küldött még valami keményet, vagy sok bort, vagy más ütős piát, ami nekem nagyon nem tetszett, mert mindig láttam a végeredményét, amit a’sszem nem kell részleteznem.
Párszor elnéztem ezt neki, meg megbeszéltük, hogy majd legközelebb nem iszik annyit. Egészen addig el is hittem neki, hogy majd így lesz, ameddig meg nem esett az a szituáció, hogy én csak később tudtam csatlakozni a teamhez, és addigra olyan merev volt, hogy alig ismert meg, de aztán bocsánatkérés gyanánt telibe hányta a cipőmet.
A furcsa az volt a szituációban, hogy nem haragudtam rá. Rájöttem, hogy neki még élni kell, még ki kell próbálnia mindent, amin én már mondjuk átestem. Nem arra gondolok, hogy szét kell tennie a lábát pár csávónak, de lehet, hogy ez is benne van; inkább arra gondolok, hogy át kell élnie bizonyos érzéseket, feelingeket. Aztán majd kinövi a dolgot, egyszer, valamikor…mint mindenki, vagyis mindenki, aki normális. [...] Riábrándultam belőle, sajnos.
Akkor leléptem, ott voltak vele a barátnői, vigyáztak rá, így nem aggódtam miatta; […] de nem nagyon bírtam nézni, ahogy kikészíti magát. Úgyhogy, nettó fél év után arra az álláspontra helyezkedtem, hogy szakítani kell a csajszikával, mer’ ez így nem megy.
Lehet, túl sokat akarok, lehet elvárom, hogy valaki tökéletes legyen, pedig én sem vagyok az; de mindig úgy voltam a dologgal, hogyha valami nem működik, azt nem erőltetem. Sajnos, a barátság sem maradt meg, nagyon megharagudott rám […] de jobb is ez így neki, nálam ő jobbat érdemel.