Volt egy lány az életemben, akire mindig számíthattam. Mindent meg tudtunk beszélni és jól éreztük magunkat együtt. Egy ideig azt hittem, hogy azaz egészséges modell, ha van egy csaj, akivel szexelek, és van Ő, akit kedvelek; de semmi több. Egy ideig meg azt gondoltam, hogy van egy csajszi, akivel járok és van Ő […] Tulajdonképpen, mindkét „modell” frankón működött, és így volt teljes az életem. Mert ugye az nem valami frankó, ha nincs egy lány, akivel megdumálhatom a kínos dolgokat. A barátnőmet meg hiába szeretem, vannak témák, amiket az ember nem beszél meg a nőjével.

Égészen addig teljesen működőképes volt a dolog, amíg egyszer át nem hívtam magamhoz. Vagyis, ez még nem volt olyan nagy meglepetés, meg terv szerint csak együtt reggeliztünk volna, ha jól emlékszem, de aztán DVD-zés lett a dologból.

Az első filmnél még meg sem érintettük egymást, csak feküdtünk-ültünk egymás mellett. Aztán valahogy közelebb kerültem hozzá, de csak simogatás volt meg egy kis ölelkezés. Aztán hazament. Én kikísértem a villamosmegállóba, és elment. A probléma csak akkor mélyült el, amikor elkezdtem azon agyalni, hogy milyen jó volt vele.

Délután felhívtam, és megbeszéltük, hogy másnap is átjön együtt reggelizni. Hozott is finomat, de nem is ettünk, csak beszélgettünk és újra filmet néztünk. Akkor már csókolózás lett a dologból. Megvártam míg ő kezdeményez, de nagyon akartam. Rövid ideig tartott az egész, mert elrántottam a fejem, és valami olyasmit habogtam, hogy „ne, nem szabad”; de olyan hevesen vert a szívem, hogy kb. fél óra gondolkodás után rámásztam a lányra. Ekkor rontottuk el az egészet, az addig felépített kapcsolatunkat.

Hiába próbáltam bárhogy helyrehozni a dolgot: „legyünk újra barátok” vagy „járjuk és jó lesz” valahogy egyik sem jött be. Nem örültem neki, ha nyomulnak rá, de valahogy ha találkoztunk feszültség alakult ki, a csend pedig kínos percekkel ajándékozott meg minket.

Ha valamit megváltoztathatnék, másképp csinálhatnék, akkor ez lenne az.